A A

SERVUS

Gyermekkoruk óta, az erdélyi románok találkoznak a család és a barátok közt, üdvözlésként használt „szervusz”-szal. Sőt, Erdély ugyanazon légkörében, mindenki hamar megállapíthatja, hogy bár kissé módosított formában, de ezt a kifejezést a magyarok és a kevés szászok (svábok), akik még köztünk vannak, használják.

A szó kétségtelenül latin eredetű, és rabszolgaként lehet lefordítani, „jobbágy”, „rab” variánsokkal. A román „șerb” (rabszolga), a latin sevus, -i, második deklinációjából ered. A modern „szervusz”, eredetileg az„Ego servustuussum!” („Én vagyok a te szolgád!”) ellipszise (egy olyan kifejezésnek a maradványa, amelyből ha kihagyunk egy pár szót, még nem veszti értelmét). Az Ego servustuussum!kifejezést, többek között a „Rendelkezésedre állok” és a „Készen állok, hogy szolgáljalak” értelemben használták. Ezt a mondatot a római ókorban, a Római Birodalomban (minden bizonnyal a Dacia, Moesia és más Duna menti tartományokban) használták az elitek, mint udvariassági forma (főként a patríciusok, de nem kizárólag), és szoros összekötésben van a „Servushumillimus”-szal, ami szó szerinti fordításban annyit jelent, mint „Én vagyok a legmeghajlottabb szolgád”, „Én vagyok a legalázatosabb szolgád”. Ezt a köszönést akkor csak a férfiak között használták, és mindig az alacsonyabb rangútól a felsőbb rangúhoz szólt.

Egyesek azt gondolták, hogy ez a köszönés közvetlenül a latin szóból ered, és létezik egy folytonosság a használatában, az ókortól egészen a modern korig, és természetesen napjainkig. Ez nem így van, mivel a latin „servus” a nyelv természetes evolúciója által „șerb” lett. Egy ilyen teljesítmény csak a Veneto régiójában elő olaszok számárasikerült – az összes latin nép közül - ahol a jól ismert „ciao” az ősi latin „sclavus” (szinonimája a „servus”) szóból ered. „Sclavus”, a „sclavo” formából, velenceiül „sciavo” majd „sciao”, végül pedig „ciao” lett. De a „servus” köszönés –elméletileg örökölhető lehetett volna minden latin eredetű nyelvben, adaptált formákkal – elveszett az ókor végén és nem volt használva a középkorban. A reneszánsz korszak újra felfedezte és újra használta, de nem a latin népek által, hanem a nemes és tanult németek és németül beszélőek által. A XVI. és a XVII. század német világában, amelyet erősen befolyásolták a humanista elképzelések, az a tendencia alakult ki, hogy feltámasszák és utánozzák az ókort (ahogy a nyugati középkor végén szinte mindenhol történt). Az elsők a tanult, egyetemi diplomások voltak, akik igyekeztek, hogy latinul beszéljenek, vagy legalábbis pár szót váltsanak Cézár és Cicero nyelvén, a köszönéssel kezdvén. A német nemesek – különösen a katolikus dél-német országokból és az osztrák tartományból – abból a vágyból, hogy úgy viselkedjenek, mint a rómaiak, megtanulták, hogy egymást a „Servustuus!”-szal üdvözöljék, avagy, „Én vagyok a te szolgád”. Tőlük, (az osztrákoktól és a németektől), ez a divat hamar elterjedt a szomszédos nemesek körében is, és a szokást hamar felvették a cseh (és szlovák), szlovén, horvát, lengyel, magyar, román (Erdélyben), ruszin (Nyugat-Ukrajna) elitek is. Más szóval, ez az udvarias üdvözlő forma, amelyet a felső osztályok használtak, bár a rómaiaktól és a latin nyelvből származik, hozzánk a németek és a német nyelv által jutott el. Meg kell jegyezni, hogy bár rengeteg nyelvben megtalálható, az eredeti latin írási formája a szónak csak a német és román nyelvben lett megőrizve. – „servus”. Lengyelül „serwus”, magyarul „szervusz” stb. A magyar (szélsőséges) variánsokat a „szevasz” vagy „szia”, amelyhez hasonlóan a román variánsokat („serbus”, „sevos” sau „serus”) ajánlatos elkerülni. Szintén magyarul, a közelmúltban létrejött a „szervusztok”, amely egy plurális, és azt jelenti „üdvözlet mindenkinek”; más szóval, egy latin szóhoz (latin formával), hozzáadtak egy magyar végződést, ami nem épp ajánlott, de az elő nyelvek figyelmen kívül hagyják a nyelvtani szabályokat!

Ezzel az üdvözlő formával kapcsolatosan, több tévedés is létezik. A leggyakoribb, arra a meggyőződésre utal, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származik, de ez a kétfejű állam csak 51 évet létezett a történelemben, 1867-1918 között. Egy másik tévedés az a meggyőződés, hogy a köszönést a magyar nemesek használták, majd később átvették a románok. Viszont, mint láttuk, a köszönés Ausztriából és Németország déli részéről (Bajorország) származik, ahol az intellektuális nemes környezet latinból vette át, majd elterjesztette az egész kelet- és kelet-közép Európában, Csehországban, Lengyelországban, de a volt Magyar Szent Korona országaiban is (Horvátország, Szlovákia, Erdély, Bánság, Partium, Galícia stb.). A magyar nemesek meglehetősen heterogén eredetűek voltak, és néhányan közülük – mint az be lett bizonyítva az utóbbi évtizedekben – román származásúak. Ők, a román nemesek, ismerték a latin nyelvet, és írásban, a cirill betűk mellet, használták a latinokat is. Más szóval, azok között az erdélyi nemesek között, akik felvették a szokást a XVII-XVIII-XIX században (néhány magyar nemzetiségűvel együtt) biztosan voltak románok is. Az „Erdélyi Iskola” latin befolyása és azon meggyőződés hatása alatt, hogy ők az egyetlen igaz leszármazottjai a rómaiaknak a térségben, még nagyobb kitartással és elszántsággal vitték tovább a hagyományt, így a modern korban, Erdély minden lakója – egy bizonyos kulturális és gazdagsági szinten felül – a „servus” köszönést használta.

A „servus” köszönési mód tehát mélyen erdélyi és kolozsvári, szem előtt tartván hogy a „Kincses Város” volt a modernkori Erdély fővárosa, ahol összefonódtak az ország szellemi értékei. A XX. század Kolozsvárja – amely többség akaratával, Erdéllyel, Bánsággal, Partiummal és Máramarossal együtt Románia részévé vált – továbbviszi a tartomány hagyományait, a világra, a toleranciára, a párbeszédre és a megértésre való nyitottságát. A „servus” által a kolozsváriak arra buzdítják a vendégeiket, hogy ne érezzék magukat magányosnak, hogy érezzék magukat otthon, mivel minden a rendelkezésükre lesz bocsájtva, amit a vendéglátás íratlan szabályaiban meg lehet találni. Ezért a „servus” nem csak a közös európai múltunk része, hanem a civilizációé, amelyet felépítettünk és itt viszünk tovább. A „servus” által megnyitjuk a lelkünket, és bemutatkozunk a világnak egy bizonyos udvariassággal, rendelkezésre állóan és méltósággal, úgy, ahogyan ezt illik. 

 

Kolozsvár, 2014. március 14

Acad. Prof. univ. dr. Ioan-Aurel Pop

A Kolozsvári „Babeș-Bolyai” Tudományegyetem rektora